Ha valaki megkérdezne, hosszan tudnám sorolni a lényegi tartalom nélküli, felesleges, tisztán a kereskelmi haszon reményében importált ünnepeket, intézményeket, dolgokat. Ilyen például a Valentin-nap, a Halloween, a bézbólsapka, a bevásárlóközpont (mall) az én fejemben. Eme illusztris csoport tagja nálam a téli gumi is: szép példa arra, hogy a média által megvezetett tömeg miként csobban rá egy termékre, miként hajlandó érte akár komoly anyagi erőfeszítéseket is tenni is anélkül, hogy egy kicsit gondolkodna.

Az autós újságírók és -szaklapok minden ősszel szorgosan mantrázzák, miért óriási nagy hiba belemenni a télbe úgy, hogy nincs az autón téli gumi. Ugyanez a kórus tél végén (kissé halkabban) felhívja a figyelmet, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát, aki fent felejti a téli gumit az autóján nyárra. A média hosszú, kitartó munkával elérte, hogy a közvélekedés szerint az, akinek nincs téli gumija, bizony vesztes, amatőr, csóró.

Volt egy nagyapám, aki füstölt, mint a gyárkémény, és mégis 120 évig élt... Vagy mégsem, ez így nem igaz. Viszont élénken emlékszem gyerekkoromra, és ebben a mára megszépült múltban apám a maga módján megszállottja volt a motorizációnak. Nagyon sokat ültünk az autóban, ami a mi esetünkben ugyan csupán egy kétütemű Trabantot jelentett. A téli gumit persze hírből sem ismertük, csak a Stomil diagonál abroncsot. Ennek ellenére nem emlékszem, hogy bárhol, bármikor elakadtunk volna a "reppegővel". Tudom, a példa speciális, mert a Trabant nagyon könnyű, elöl volt a motorja és elöl is hajtott, így mai szemmel nézve nevetségesen vékony virsli gumijaira optimális terhelés jutott. De nem emlékszem az elakadt Zsigulikra sem (hátsó kerék hajtás, motor elöl), sőt, semmilyen olyan vészhelyzetre, amit a mai autós újságírás elénk fest a téli gumi használatának mellőzése esetére.

Furcsa ez, mert az sem látom igazoltnak, amit szintén próbálnak bizonyítani, miszerint "a haladás átlagos sebessége, jelentősen megnőtt, emiatt szükséges a jobb tapadás". Gyerekkoromban lakott területen belül 60 km/h volt a megengedett haladási sebesség, külterületen pedig 100 km/h, amely értékeket apám mindig tiszteletben tartotta, de inkább "felülről, mint alulról"; ami persze a Trabant esetében például a táti egyenesben az üveghangot jelentette. Számszerűleg: szigetközi dácsánkra ma, negyven év elteltével is két és fél óra alatt érünk le (háztól házig), bizonyítva, hogy mekkora értelme van az autópálya építéseknek, ha hozzájuk eljutni csak komoly közelharc árán lehet (legalábbis Budán).

Az Egyesült Államokban (ahol északon azért szintén vannak telek) szinte ismeretlen a téli gumi. Tudjuk, az átlag amerikai nagyon békés, birkáéhoz hasonló, félig alvó elmeállapotban vezeti a nyolcvanas évekből rámaradt hatalmas, rotyogó motorú cirkálóját, betartva a nevetséges 55 mérföldes sebességkorlátozást. Vagy mégsem? Mit csinál az egyszeri Acura, Infinity, BMW, Volkswagen és Mercedes tulajdonos odakint? Vajon ők is szolgalelkűen váltogatják a gumikat mint mi?

Lássuk be, hogy egy, az európai gumigyárak által gondosan kitervelt és végigvitt projekt áldozatai vagyunk. A hátsókerék hajtású német presztízsmárkák kikényszerítették a téli gumi kifejlesztését, mert nélkülük egy BMW vagy Mercedes hóban használhatatlan. A derék gumigyárak pedig – ha már csináltak pár abroncs változatot puhább anyagból és nagyobb mintával –, megpróbálják az új terméket rátolni mindenkire. De vajon szüksége van erre a dologra az egyszeri Opel, VW, Peugeot, Nissan, stb. tulajdonosnak? Mindenki a csúszáshatáron autózik, télen és nyáron is síró gumikkal megy vásárolni, a gyerekét úgy viszi az oviba, hogy a kölket a Recaro ülés tartja a helyén? Mintha az autóversenyzők országa lennénk, ahol minden járműből ki kell hozni a maximumot, mindig el kell érni a maximális kanyarsebességet, különben összedől a gondosan felépített marketing kártyavár!

Nagy üzlet ez, számoljunk kicsit! Mondjuk 200 ezer autóst sikerül rávenni erre a marhaságra, 8 évente elköltenek 200 ezer forintot egy garnitúra téli gumira. Ez évi 5 milliárd forint. A gumikat / felniket évente kétszer innentől fogva cserélni kell, ezt a csapat nagy része a gumissal végezteti. 180 ezer autós elkölt 12 ezer forintot az átszerelésre, az évente 2,16 milliárd forint. És van egypár autós (mondjuk 10 ezer), aki nem tudja (vagy nem akarja) maga tárolni a fölös kerék garnitúrát, ők évente még fizetnek 15 ezer forintot tárolásért: ez még 150 millió, bagatell. Fontos: az utóbbi két tétel szinte teljes mértékben számla nélkül cserél gazdát (aki kapott számlát a gumistól, jelentkezzen)!

A megoldás a négy évszakos gumi. Nyáron rosszabb, mint a nyári, télen rosszabb, mint a téli, a köztes időkben meg csak szimplán szar. De én alig várom már, hogy elkopjon valamelyik felni szeten a gumi, és beállhassak végre a tapló hülye, négy évszakos gumit használó ön- és közveszélyes idióták sorába.

Miként lesz a bevándorlóból mintapolgár?

2015. végén már elmondható volt, hogy a vezetőik által önmagukat befogadónak pozícionáló nyugati államok is lassan belátják, hogy a sikeres integrációnak számos feltétele van, melyek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat. Már a “Wilkommenskultur” mintaállama, Németország is eljutott oda, hogy néhány alapérték határozott megfogalmazása hasznos lehet, akár a folyamat elején. Ezt ők jelenleg az alábbi filmecskével gondolták elkezdeni:

Hogy ennek mekkora hatása lesz, mindenki döntse el maga…

Arra, hogy hogyan is kell egy bevándorló népcsoportot sikeresen integrálni, a magyarokénál jobb példa és gyakorlat nem kell. Eleink az évszázadok során számos esetben bizonyították, hogy nyílt szívűek, befogadóak, és békében tudnak élni olyan csoportokkal, akik nem csupán átvonulnak, hanem le is telepednek területükön. Az állam sokat tehet azért, hogy a vendégek megtalálják a helyüket a fogadó társadalomban, de közben egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy legelőször is saját polgárainak jólétéért és biztonságáért felel. 

Az idők változnak, a politikai korrektség keretei közé szorított modern európai társadalmakban ma már beszélni sem nagyon szabad a brüsszeli iránymutatástól eltérő elképzelésekről. Most mégis kísérletet tennék egy megoldás felvázolására, amely rendszerszinten nyújtana megoldást – elismerem, nagyon korlátos számú – bevándorló megnyugtató beilleszkedésére. Vegyük sorra, melyek a beilleszkedést hosszú távon gátoló, akadályozó tényezők:

• munkanélküliség,
• megfelelő oktatás hiánya, 
• a fogadó társadalom ellenségessége,
• a befogadottak tömörülése, “bokrosodása”,
• családok szétszakítottsága.

Fontos figyelmet szentelni a két utolsó pontnak, mert véleményem szerint e pontok “átugrása” miatt lett kudarc az egykori NSZK-ba beáramlott nagyszámú török népesség integrálása. Az erős gazdasági növekedés ugyanis megfelelő munkahelyet biztosított a vendégmunkások számára, akik viszont első körben nem hozhatták magukkal családjukat. Ez természetesen feszültséget szült, melyet a német kormány később azzal próbált enyhíteni, hogy engedélyezte a családtagok beutazását és tartós letelepedését is. Ugyanakkor nem szabályozták a letelepedést földrajzi értelemben, így alakultak ki azok a nagyvárosi zónák, melyek mára párhuzamos társadalmak élőhelyévé váltak, és melyekre tekintve Angela Merkel kijelenthette, hogy hazájában a multikulturalizmus megbukott.

Tanulva Németország példájából, melyek lehetnek egy eredményes beilleszkedés sarokpontjai? Lássunk egy józan listát:

• csak ismert személyazonosságú, lekövethető múltú családokat szabad befogadni,
• a befogadottakat állami tulajdonú ingatlanokban kell elhelyezni, melyekért semmit, vagy csak jelképes bért szabad kérni hosszú időn át,
• a befogadottakat erőltetett ütemben nyelvi és kulturális oktatásban kell részesíteni; az ismeretek elsajátítását rendszeres időközönként vizsgákkal kell ellenőrizni,
• a befogadott család felnőtt férfi tagjainak – és igény esetén a nőknek is – hosszú ideig biztos, lehetőleg állami munkahelyet kell biztosítani,
• a munkából származó jövedelemnek akkorának kell lennie, hogy legalább alapszinten legyen képes biztosítani a család megélhetését,
• a lakhely és munkahely váltást – különleges, egyedi indokoktól eltekintve – meg kell tiltani; e pont megszegését azonnal, az egész családra vonatkozó kitoloncolással kell szankcionálni,
• a befogadott családokat az egész ország területén olyan módon kell elosztani, hogy egy 10 x 10 kilométeres területre csak egy befogadott család jusson.

térkép

Nyilván egy derék belvárosi liberális számára hajmeresztő olvasni e listát, melynek néhány pontja durván szembemegy számos olyan szabadságjoggal, melyet Európa polgárai már egy évszázada élvezhetnek, más pontjai pedig erősen emlékeztetnek az unásig szidott szocializmus egy-egy jellegzetességére. Lehet úgy is kérdezni, hogy akkor ezek az emberek másodrendű állampolgárok lesznek, rájuk nem lesz érvényes minden, ami az EU-ban elfogadott?

Hát bizony nem. Ezek az emberek különleges státuszú vendégek, akiknek különleges bizalmat szavaz a társadalom, és nem kevés pénzt áldoz rájuk. Cserébe nekik is el kell fogadniuk bizonyos korlátozásokat, amelyek nem kis részben az ő érdekeiket szolgálják, de természetesen, elsősorban a fogadó társadalom biztonságát és ráfordításának hatásosságát igyekeznek szavatolni.

A megértéshez javaslom, hogy képzeljük el, hogy hazánk, Magyarország a lakásunk és válaszoljunk az alábbi kérdésekre:

• beengednél bárkit a lakásodba hosszabb időre úgy, hogy nincsenek részletes ismereteid a múltjáról?
• ha beengedted és együtt élsz vele, nem törekednél őt beavatni a környező, többségi társadalom működési modelljébe, normáiba, hogy minél kevesebb súrlódással mozoghasson?
• tanítanád őt magyar nyelvre, hogy eligazodjon a környező világban?
• kérnél tőle lakbért?
• igyekeznél számára biztos munkát szerezni, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek?
• jó szívvel engednéd-e elköltözni úgy, hogy nem tudod, hová megy és ott mit fog csinálni?

Számosság

Igen, egyetértek, a fent vázolt elv alapján nagyon kevés menekült (család) lenne befogadható és integrálható. De nézzünk szembe a kérdéssel, mi a fontosabb számunkra: az hogy “élenjárók” legyünk a befogadottak számát tekintve? Vagy inkább abban legyünk élenjárók, hogy milyen eredményességű a befogadás, milyen minőségű, sikerességű életeket produkál? Szinte biztos, hogy minden ország és társadalom esetében van egy határ abban a tekintetben, hogy mennyi bevándorlót tud felesleges biztonsági kockázatokat vállalva befogadni és integrálni. Véleményem szerint jobb e határt alulról tesztelni, fokozatosan bővíteni a létszámot, mint egyszerre vállalni egy nagy tömeget, majd gondolkodni a megoldásokon.

A fenti elképzelés alapján – ismerve a bevándorló családok messze nagyobb kapacitását a gyermekek számát illetően – bizony nem több, mint 7–10 ezer emberről lehet szó egy időben. Ha a kísérlet sikeres, idővel a “cellák” méretét csökkenteni is lehet, jelentősen növelve a befogadottak számát.

Időbeliség

Kérdés, hogy mennyi idő alatt fogadjuk be ezt a – tegyük fel – tízezer főt? Mikor kezdődhet egy új befogadási ciklus? A brüsszeli elvtársak által erőltetett, a köznyelvben csak “kvóta” néven elhíresült megoldás évi rendszeres befogadást próbál előírni az Európai Unió tagállamai számára. Lássuk be, ez teljes káoszhoz vezetne rövid időn belül! Ezzel a megoldással bármely ország pár év alatt túllépi azt a bevándorló mennyiséget, amit még a saját társadalmi berendezkedésének gyökeres megváltoztatása nélkül kezelni tud.

Meggyőződésem, hogy a bevándorlók fogadása hullámokban lehetséges; egy következő bevándorló csoport csak akkor érkezhet az országba, ha az előző csoport már beilleszkedett, ismeri és beszéli a magyar nyelvet, tiszteli a fogadó kultúrát és bizonyítottan nem törekszik annak erőszakos megváltoztatására. Nem utolsó sorban látszanak annak jelei, hogy a bevándorlók gyermekei hasznos tagjai lesznek a társadalomnak – vagy pedig elhagyják azt, és visszatérnek a szüleik által elhagyott eredeti származási országukba.

A fentiek figyelembe vételével egy ciklus nem lehet rövidebb, mint 7–12 év, de inkább hosszabb. Körülbelül ennyi idő, míg egy törekvő ember elsajátít egy számára teljesen idegen nyelvet (mely történetesen az egyik legbonyolultabb nyelv a Földön), ennyi idő, míg tartalmasabb társadalmi kapcsolatokat épít ki, és főként ennyi idő, míg felnőnek a család gyermekei és elindulnak a maguk útján új hazájukban.

Költségek

Nemrég a fősodratú európai média bátortalan kísérletet tett arra, hogy bebizonyítsa, mekkora üzlet is a bevándorlás: lám, Németország GDP-jének növekedésében kimutatható szerepe van a bevándorlók által gerjesztett kereskedelmi forgalomnak. Szerintük tekintsünk el az alábbi apróságoktól:

• a GDP több jelentős közgazdász véleménye szerint nem megfelelő mérőszám egy gazdaság értékelésére. Hogy ez mennyire igaz, gondoljunk csak bele, hogy a forgalmi dugóban feleslegesen elfogyasztott üzemanyag ugyanúgy növeli a GDP-t, mint az állam önmagának adott szolgáltatásai,
• a tipikus bevándorló alapvetően azt költi el, amit a német államtól kapott,
• a német állam pedig vagy a beszedett adókból finanszírozza ezt (jobb esetben), vagy hitelekből, amit majd a jövendő nemzedékeknek kell törleszteni (rosszabb esetben).

Maradjunk annyiban, hogy a bevándorlás a fogadó országok számára rövid távon masszív költségeket jelenhet, és középtávon is csak nullszaldós lehet. A korlátozott mértékű bevándorlás előnyei hosszú távon mutatkoznak meg, elsősorban az ország genetikai állományának frissülése, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiteljesedése és kultúra színesedése terén.

Próbáljuk meg megbecsülni, hogy egy tíz éves időtartam alatt mekkora a valós költsége egy tízezer főből álló bevándorló-tömeg integrálásának!

táblázat

Amint látható, a bevándorlással kapcsolatos költségek nem feltétlenül hajmeresztőek, bár vegyük figyelembe a következőket:

• kihagytam a bevándoroltakkal kapcsolatos adminisztráció teljes költségét,
• kihagytam az új tankönyvek, speciális oktatási eszközök előállításának költségeit,
• a számítás nem terjed ki arra, hogy az állam által elköltött összeg egy része nyilvánvalóan visszafolyik a rendszerbe (hiszen a juttatásokból végül termékeket, szolgáltatásokat vásárolnak a jogosultak), így csökkentve a tényleges költségeket.

Záró megjegyzés: még mielőtt bárki felhorgadna, hogy szegény bevándorló asszonyoknak miért szándékozom ennyire kevés bért adni: a migránsokat segítő szervezetek felelős személyeitől 2015. nyara óta tudjuk, hogy a (férfi) bevándorlók túlnyomó többségben mérnökök, orvosok, informatikusok és egyéb, a munkaerőpiacon keresett foglalkozással bíró személyek. Bár megfogalmaznék némi kételyt ezügyben is, az szinte biztos, hogy asszonyaik már nem jutottak eddig a tanulmányokban, és első körben valamilyen betanított munkát tudnak majd végezni. És persze vegyük számba azt is, hogy sokuk egyszerűen nem akar majd dolgozni – számukra továbbra is a gyermekek nevelése és a férjükről való gondoskodás jelenti majd az életben való kiteljesedés útját.

Az utóbbi napokban több cikk és blogposzt foglalkozott Paul Lendvai és Konrád György nyilatkozataival, és értetlenkedett tartalmukat illetően. A sorba nyugodtan beilleszthető Soros György korábbi nyilatkozata is, miszerint meggyőződése, hogy a menekült-elosztási kvóta rossz, és nem nyújt megnyugtató megoldást a migrációs válságra.

Az értetlenkedők egy része könnyen besorolható a vak Orbán-gyűlölők táborába, akik számára átugorhatatlan logikai szakadéknak tűnik az, hogy bármiben igazat adjanak Orbánnak – még olyan kérdéseken is vitatkoznak vele, mikor a rezsim az ő érdekeiket is védi. A Lendvai és Konrád szellemi integritását megkérdőjelezők másik, szofisztikáltabb csoportja már több figyelmet érdemel, és létük élesen rávilágít arra, mekkora hatása van e véleményformálók (korlátos) tudására az, hogy a magyar média (beleértve a kormányközeli, az álellenzéki és a valódi ellenzéki hírforrásokat) csak roppant szűrt módon közvetíti a világpolitika eseményeit illetően. A hírek között való szelektálás, illetve az abbéli restség, hogy valaki utánanézzen tényeknek idegen nyelveken, végül oda vezet, hogy a legtöbb megszólaló “abból főz”, ami itthon rendelkezésre áll: és ez nagyon, nagyon kevés és irányított információ.

Pedig legalább az egyik kézenfekvő magyarázat az említett urak nyilatkozataira szimplán a józan ész és az itthon oly elfogadott törzsi, rassz-alapú gondolkodás mentén megérthető lenne. Bármennyire furcsa, de lehetséges, hogy Lendvainak, Konrádnak és Sorosnak csak most esett le a tantusz, hogy a nagyszámú, ellenőrizetlen módon beáramló iszlám vallású menekült között nem kis számban lehetnek olyan személyek, akik nem restek olyan cselekményeket elkövetni, mint amikkel Izrael nap mint nap kénytelen foglalkozni évtizedek óta. És ezek a cselekmények – ha ne adj’ Isten megtörténnek majd – biztosan nem egy alföldi kisközségben fognak óriási pusztítást végezni, hanem nagy valószínűséggel egy, a honi vagy nemzetközi zsidóság által birtokolt, nagy forgalmú szakrális vagy kereskedelmi objektumban.

Magyarország viszonylag nagy számú zsidó származású (esetleg vallású) polgára egyelőre biztonságban és háborítatlanul él, és Lendvai, Konrád, illetve Soros egyértelműen e menedék fenntartása mellett érvel, bármennyire elfogadhatatlan is ez a zsidó véleményvezérektől egyáltalán nem idegen pragmatikus viselkedés a faék egyszerűségű, ámde elvhű baloldali számára.

A másik magyarázat már messzebb vezet, és távolabbi geopolitikai vontakozásai vannak. Biztosan csípi sokak szemét majd e megjegyzés, de amit Orbán tesz – minden elemében – egyezik azzal az atlantista, Washingtonból propagált tervnek, melyet legegyszerűbben úgy írhatunk le, hogy Oroszország bekerítése. Zbigniew Brzezinksi, az USA geostratégiájának nagy hatalmú alakítója mérföldkőnek számító művében, a Nagy Sakktáblában közel húsz évvel ezelőtt felfedte azt a mechanizmust, ami az Egyesült Államok II. Világháború utáni külpolitikájának mozgatórugója. Az USA ötven éve nem tesz mást, csak katonai válságokat szít a Föld központi területe, Ázsia északi része körül, minden elképzelhető módon akadályozva annak gazdasági és kulturális fejlődését, korlátozva katonai és politikai terjeszkedését. Amíg e törekvésnek a hidegháború, és a két, markáns különbségeket mutató “világrend” keretet adott, viszonylag könnyű volt megérteni, mi történik.

A szocialista blokk felbomlása után az Egyesült Államok tevékenysége irányt nem váltott, csak eszközei változtak meg. Első körben a volt szocialista országok gazdasági értelemben vett “nyugati csatlakozása” történt meg. Ezek közül hazánk, Magyarország a kilencvenes években ész nélkül számolta fel oroszországi gazdasági kapcsolatait, küldte csődbe vagy szántotta be nyom nélkül mindazokat az iparágakat, melyek – bár nyugati mércével mérve nem állítottak elő kiemelkedő minőségű termékeket – bőven megfelelőek lettek volna még az orosz piacra. A keletkező űrt választott vezetőink “zöldmezős” nyugati termelőkapacitás létrehozásával, vagy szimplán importtal oldották meg, elképesztő szintre emelve az ország kiszolgáltatottságát.

Második körben a volt szocialista blokk katonai katonai erejének, ütőképességének leépítése, szétzilálása volt soron. Ennek érdekében fokozatosan korlátozták a hadsereg szerepét, morális alapját meggyengítették, a kötelező sorkatonai szolgálatot beszüntették, majd – az Oroszországnak tett ígéret nyílt megszegésével – más országok mellett Magyarországot is integrálták a NATO haderejébe.

A harmadik, jelenleg zajló fázisban a terv záró részének véghezvitele zajlik. Orbán nem tesz mást, csak szolgai módon végrehajtja egy ütközőzóna kialakítását, együtt cselekedve a szintén nyugat-csatlós Lengyelországgal, Csehországgal, és Szlovákiával. Ezen országok – a migránsválságot ürügyül használva – most szembefordulnak a “nyugati értékekkel”, kialakítva egy olyan egészen egyedi politikai felállást, mely a terv szerint hosszú távon lehetetlenné teszi majd a Nyugat (elsősorban Németország) és Oroszország együttműködését. Azon országokban, ahol az orosz befolyás túlzottan erős (Ukrajna, Szerbia, Macedónia) az USA “színes forradalmak” kirobbantásával, majd ezt követően hibrid háborús megoldásokkal igyekszik (vagy tervez) neki kedvező politikai helyzetet kialakítani. E törekvés végső célja a Mare Interregnum, azaz egy, a döntö Eurázsiai hatalmak által megkerülhetetlen, keleti és nyugati irányba is ellenséges, bizalmatlan puffer országokból álló öv kialakítása Oroszország nyugati határvidékén.

Paul Lendvai és Soros György minden bizonnyal régóta az atlanti agenda ismerői és proponensei, utóbbi nem kis részben alakítója is ennek a Nyílt Társadalom Alapítvány hálózaton keresztül. Egy percig se higyjük, hogy nyilatkozataik (beleértve Konrádét is) elszigetelt, spontán események, szenilis öregemberek csapongásai. Ha hihetünk a közvéleménykutatások eredményeinek, a 2018-as magyarországi választás gyakorlatilag két számba vehető politikai erő küzdelmére fog korlátozódni: a verseny az elöregedő, korrupciós botrányoktól terhelt, elképesztően arrogáns Fideszre és a (még) fiatalos, nyíltan EU- és USA ellenes, titokban Oroszország által pénzelt Jobbik között fog zajlani. Nyilvánvaló, hogy ha az utóbbi győzne, akkor az egyben markáns külpolitikai váltást is jelentene, melyet csak egy az ukrajnaihoz hasonló, gazdasági csőddel és egy, a Petro Poroshenkoéhoz hasonló “elfogadott, jó náci” kormány hatalomra segítésével lehetne átírni. Ez nyilvánvalóan nem szerepel a washingtoni döntéshozók terítékén egyelőre, így az Orbán-rezsim valószínűleg tovább folytathatja eddigi kommunikációját, tevékenységét.

Mit tesz a Fidesz annak érdekében, hogy kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából:

– nyílt bevándorlásellenesség,

– burkolt, enyhe antiszemitizmus,

A szövetségesek kielégítése végett:

– embargós politika Oroszország irányába,

– katonai segítség távoli, idegen országok területén a NATO keretein belül,

A hatalmi bázis megőrzése érdekében:

– korrupció, korrupció, korrupció,

– az EU-s pénzek átirányítása a magyar gyökerű új burzsoá rétegek zsebébe,

A választás biztos megnyerése érdekében:

– az újraelosztás növelése, családtámogatások növelése,

– “munkahelyteremtés”: közmunka kiterjesztése és kötelezővé tétele,

A "távlati célok" érdekében:

– az oktatás teljes tönkretétele

– az egészségügy tönkretétele

– a magyar föld eladása külföldieknek