Miként lesz a bevándorlóból mintapolgár?

2015. végén már elmondható volt, hogy a vezetőik által önmagukat befogadónak pozícionáló nyugati államok is lassan belátják, hogy a sikeres integrációnak számos feltétele van, melyek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat. Már a “Wilkommenskultur” mintaállama, Németország is eljutott oda, hogy néhány alapérték határozott megfogalmazása hasznos lehet, akár a folyamat elején. Ezt ők jelenleg az alábbi filmecskével gondolták elkezdeni:

Hogy ennek mekkora hatása lesz, mindenki döntse el maga…

Arra, hogy hogyan is kell egy bevándorló népcsoportot sikeresen integrálni, a magyarokénál jobb példa és gyakorlat nem kell. Eleink az évszázadok során számos esetben bizonyították, hogy nyílt szívűek, befogadóak, és békében tudnak élni olyan csoportokkal, akik nem csupán átvonulnak, hanem le is telepednek területükön. Az állam sokat tehet azért, hogy a vendégek megtalálják a helyüket a fogadó társadalomban, de közben egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy legelőször is saját polgárainak jólétéért és biztonságáért felel. 

Az idők változnak, a politikai korrektség keretei közé szorított modern európai társadalmakban ma már beszélni sem nagyon szabad a brüsszeli iránymutatástól eltérő elképzelésekről. Most mégis kísérletet tennék egy megoldás felvázolására, amely rendszerszinten nyújtana megoldást – elismerem, nagyon korlátos számú – bevándorló megnyugtató beilleszkedésére. Vegyük sorra, melyek a beilleszkedést hosszú távon gátoló, akadályozó tényezők:

• munkanélküliség,
• megfelelő oktatás hiánya, 
• a fogadó társadalom ellenségessége,
• a befogadottak tömörülése, “bokrosodása”,
• családok szétszakítottsága.

Fontos figyelmet szentelni a két utolsó pontnak, mert véleményem szerint e pontok “átugrása” miatt lett kudarc az egykori NSZK-ba beáramlott nagyszámú török népesség integrálása. Az erős gazdasági növekedés ugyanis megfelelő munkahelyet biztosított a vendégmunkások számára, akik viszont első körben nem hozhatták magukkal családjukat. Ez természetesen feszültséget szült, melyet a német kormány később azzal próbált enyhíteni, hogy engedélyezte a családtagok beutazását és tartós letelepedését is. Ugyanakkor nem szabályozták a letelepedést földrajzi értelemben, így alakultak ki azok a nagyvárosi zónák, melyek mára párhuzamos társadalmak élőhelyévé váltak, és melyekre tekintve Angela Merkel kijelenthette, hogy hazájában a multikulturalizmus megbukott.

Tanulva Németország példájából, melyek lehetnek egy eredményes beilleszkedés sarokpontjai? Lássunk egy józan listát:

• csak ismert személyazonosságú, lekövethető múltú családokat szabad befogadni,
• a befogadottakat állami tulajdonú ingatlanokban kell elhelyezni, melyekért semmit, vagy csak jelképes bért szabad kérni hosszú időn át,
• a befogadottakat erőltetett ütemben nyelvi és kulturális oktatásban kell részesíteni; az ismeretek elsajátítását rendszeres időközönként vizsgákkal kell ellenőrizni,
• a befogadott család felnőtt férfi tagjainak – és igény esetén a nőknek is – hosszú ideig biztos, lehetőleg állami munkahelyet kell biztosítani,
• a munkából származó jövedelemnek akkorának kell lennie, hogy legalább alapszinten legyen képes biztosítani a család megélhetését,
• a lakhely és munkahely váltást – különleges, egyedi indokoktól eltekintve – meg kell tiltani; e pont megszegését azonnal, az egész családra vonatkozó kitoloncolással kell szankcionálni,
• a befogadott családokat az egész ország területén olyan módon kell elosztani, hogy egy 10 x 10 kilométeres területre csak egy befogadott család jusson.

térkép

Nyilván egy derék belvárosi liberális számára hajmeresztő olvasni e listát, melynek néhány pontja durván szembemegy számos olyan szabadságjoggal, melyet Európa polgárai már egy évszázada élvezhetnek, más pontjai pedig erősen emlékeztetnek az unásig szidott szocializmus egy-egy jellegzetességére. Lehet úgy is kérdezni, hogy akkor ezek az emberek másodrendű állampolgárok lesznek, rájuk nem lesz érvényes minden, ami az EU-ban elfogadott?

Hát bizony nem. Ezek az emberek különleges státuszú vendégek, akiknek különleges bizalmat szavaz a társadalom, és nem kevés pénzt áldoz rájuk. Cserébe nekik is el kell fogadniuk bizonyos korlátozásokat, amelyek nem kis részben az ő érdekeiket szolgálják, de természetesen, elsősorban a fogadó társadalom biztonságát és ráfordításának hatásosságát igyekeznek szavatolni.

A megértéshez javaslom, hogy képzeljük el, hogy hazánk, Magyarország a lakásunk és válaszoljunk az alábbi kérdésekre:

• beengednél bárkit a lakásodba hosszabb időre úgy, hogy nincsenek részletes ismereteid a múltjáról?
• ha beengedted és együtt élsz vele, nem törekednél őt beavatni a környező, többségi társadalom működési modelljébe, normáiba, hogy minél kevesebb súrlódással mozoghasson?
• tanítanád őt magyar nyelvre, hogy eligazodjon a környező világban?
• kérnél tőle lakbért?
• igyekeznél számára biztos munkát szerezni, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek?
• jó szívvel engednéd-e elköltözni úgy, hogy nem tudod, hová megy és ott mit fog csinálni?

Számosság

Igen, egyetértek, a fent vázolt elv alapján nagyon kevés menekült (család) lenne befogadható és integrálható. De nézzünk szembe a kérdéssel, mi a fontosabb számunkra: az hogy “élenjárók” legyünk a befogadottak számát tekintve? Vagy inkább abban legyünk élenjárók, hogy milyen eredményességű a befogadás, milyen minőségű, sikerességű életeket produkál? Szinte biztos, hogy minden ország és társadalom esetében van egy határ abban a tekintetben, hogy mennyi bevándorlót tud felesleges biztonsági kockázatokat vállalva befogadni és integrálni. Véleményem szerint jobb e határt alulról tesztelni, fokozatosan bővíteni a létszámot, mint egyszerre vállalni egy nagy tömeget, majd gondolkodni a megoldásokon.

A fenti elképzelés alapján – ismerve a bevándorló családok messze nagyobb kapacitását a gyermekek számát illetően – bizony nem több, mint 7–10 ezer emberről lehet szó egy időben. Ha a kísérlet sikeres, idővel a “cellák” méretét csökkenteni is lehet, jelentősen növelve a befogadottak számát.

Időbeliség

Kérdés, hogy mennyi idő alatt fogadjuk be ezt a – tegyük fel – tízezer főt? Mikor kezdődhet egy új befogadási ciklus? A brüsszeli elvtársak által erőltetett, a köznyelvben csak “kvóta” néven elhíresült megoldás évi rendszeres befogadást próbál előírni az Európai Unió tagállamai számára. Lássuk be, ez teljes káoszhoz vezetne rövid időn belül! Ezzel a megoldással bármely ország pár év alatt túllépi azt a bevándorló mennyiséget, amit még a saját társadalmi berendezkedésének gyökeres megváltoztatása nélkül kezelni tud.

Meggyőződésem, hogy a bevándorlók fogadása hullámokban lehetséges; egy következő bevándorló csoport csak akkor érkezhet az országba, ha az előző csoport már beilleszkedett, ismeri és beszéli a magyar nyelvet, tiszteli a fogadó kultúrát és bizonyítottan nem törekszik annak erőszakos megváltoztatására. Nem utolsó sorban látszanak annak jelei, hogy a bevándorlók gyermekei hasznos tagjai lesznek a társadalomnak – vagy pedig elhagyják azt, és visszatérnek a szüleik által elhagyott eredeti származási országukba.

A fentiek figyelembe vételével egy ciklus nem lehet rövidebb, mint 7–12 év, de inkább hosszabb. Körülbelül ennyi idő, míg egy törekvő ember elsajátít egy számára teljesen idegen nyelvet (mely történetesen az egyik legbonyolultabb nyelv a Földön), ennyi idő, míg tartalmasabb társadalmi kapcsolatokat épít ki, és főként ennyi idő, míg felnőnek a család gyermekei és elindulnak a maguk útján új hazájukban.

Költségek

Nemrég a fősodratú európai média bátortalan kísérletet tett arra, hogy bebizonyítsa, mekkora üzlet is a bevándorlás: lám, Németország GDP-jének növekedésében kimutatható szerepe van a bevándorlók által gerjesztett kereskedelmi forgalomnak. Szerintük tekintsünk el az alábbi apróságoktól:

• a GDP több jelentős közgazdász véleménye szerint nem megfelelő mérőszám egy gazdaság értékelésére. Hogy ez mennyire igaz, gondoljunk csak bele, hogy a forgalmi dugóban feleslegesen elfogyasztott üzemanyag ugyanúgy növeli a GDP-t, mint az állam önmagának adott szolgáltatásai,
• a tipikus bevándorló alapvetően azt költi el, amit a német államtól kapott,
• a német állam pedig vagy a beszedett adókból finanszírozza ezt (jobb esetben), vagy hitelekből, amit majd a jövendő nemzedékeknek kell törleszteni (rosszabb esetben).

Maradjunk annyiban, hogy a bevándorlás a fogadó országok számára rövid távon masszív költségeket jelenhet, és középtávon is csak nullszaldós lehet. A korlátozott mértékű bevándorlás előnyei hosszú távon mutatkoznak meg, elsősorban az ország genetikai állományának frissülése, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiteljesedése és kultúra színesedése terén.

Próbáljuk meg megbecsülni, hogy egy tíz éves időtartam alatt mekkora a valós költsége egy tízezer főből álló bevándorló-tömeg integrálásának!

táblázat

Amint látható, a bevándorlással kapcsolatos költségek nem feltétlenül hajmeresztőek, bár vegyük figyelembe a következőket:

• kihagytam a bevándoroltakkal kapcsolatos adminisztráció teljes költségét,
• kihagytam az új tankönyvek, speciális oktatási eszközök előállításának költségeit,
• a számítás nem terjed ki arra, hogy az állam által elköltött összeg egy része nyilvánvalóan visszafolyik a rendszerbe (hiszen a juttatásokból végül termékeket, szolgáltatásokat vásárolnak a jogosultak), így csökkentve a tényleges költségeket.

Záró megjegyzés: még mielőtt bárki felhorgadna, hogy szegény bevándorló asszonyoknak miért szándékozom ennyire kevés bért adni: a migránsokat segítő szervezetek felelős személyeitől 2015. nyara óta tudjuk, hogy a (férfi) bevándorlók túlnyomó többségben mérnökök, orvosok, informatikusok és egyéb, a munkaerőpiacon keresett foglalkozással bíró személyek. Bár megfogalmaznék némi kételyt ezügyben is, az szinte biztos, hogy asszonyaik már nem jutottak eddig a tanulmányokban, és első körben valamilyen betanított munkát tudnak majd végezni. És persze vegyük számba azt is, hogy sokuk egyszerűen nem akar majd dolgozni – számukra továbbra is a gyermekek nevelése és a férjükről való gondoskodás jelenti majd az életben való kiteljesedés útját.